2015. november 15., vasárnap

Dagmar kapuja

Lassan felemeltem a fejemet az asztallap hűvöséről. A nyakam erősen elgémberedett, és a csuklómat szorító kötelek miatt egyelőre képtelen voltam megmasszírozni. Egyszerű, de tiszta konyha közepén állt a préselt lapból készült asztal. Én ez fölé kényszerültem hajolni, enyhén széttárt karokkal. Csuklóimat ugyan nem láthattam, mivel azok túllógtak az asztal peremén, de a bőrömön félreismerhetetlenül éreztem a kötél durva anyagát. Kicsit megmozgattam a derekamat, így éreztem, hogy a szék fémlábakon áll, és fa az ülőkéje. A támláját is elértem a hátammal. Velem szemben egy másik szék árválkodott, az asztal túlsó oldalán. Ránézésre olyan lehetett, mint amin éppen helyet foglaltam.
   A konyhaszekrény betöltötte előttem az egész falat. Bézs színe máskülönben nyugtatóan hatott volna rám, de a körülmények együttes hatása miatt a szívem mind erősebben kalapált. A csempe harmonizált a bútorzattal. Halvány mogyoró színével jellegtelenné tette az egész helységet. Baloldalamon hosszú fémakasztókon kések és mindenféle egyéb konyhai eszközök lógtak takaros rendben. Kanalak, villák, habverő, és néhány olyan készség, amit még nem láttam használat közben.
   Vissza kellett szívnom a nyálamat az ébredésem után. Kicsivel az arcom előtt magas nyakú, vastag falú pohár törte meg az asztal egysíkúságát, benne csíkos szívószál, amelyek a mozikban is kaphatunk az üdítőnk mellé. Az illatából ítélve a pohár tartalma narancslé lehetett. Mire eszembe jutott, hogy akár méreg is lehet benne, már mohón szívtam a tartalmát. A savanykás folyadék még sosem ízlett ennyire. Nem régen tölthették ki, mert amúgy eléggé hideg volt még. Vagy csak feloldódott benne a jég.

Miután ittam, amennyire kötelékeim engedték, kiegyenesedtem. Csuklóm és derekam ropogott, a kötél pattogott. Nem tudom, mihez köthették őket, lehet, hogy csak egymáshoz csomózták a béklyóimat az asztal alatt. A lábaimat is megtornáztattam, közben erősen koncentráltam a beszűrődő hangokra, hogy kitalálhassam, hol tartanak fogságban.
   A nyomasztó csend néha dübörgővé erősödött a fülemben, de hirtelen megtörte a hűtő morajlása. A tompított zaj szerint nem túl régi készülék. Csendben dolgozott. Találgattam, mi lehet az ajtó mögött. Egységes benyomásaimon kívül pattogó hangot is hallottam, talán parketta, vagy valamilyen fából készült padlózat hangját, ami magától nyikorog, az eresztékek mentén. Esetleg öreg bútorok. Vagy egy antik ingaóra, de mivel a pattogás nem volt ritmikus, ezt a feltételezést hamar elvetettem.
   A jobb oldalamra esett a panoráma ablak. Sok kicsi négyzetecske. Két oldalt hófehér függöny, valami csipke utánzat, de látható, hogy bár házimunkát utánzott, ezt se nem horgolták, se nem kötötték. Gép készítette másolat. A két roló feltekerve, a hajnali fények szabad utat kaptak a helységbe. Tudtam, hogy világosodik, a kékes fényekből. Ha alkonyodna, egységes szürkeséget láthatnék. Odakint havas táj, viszonylag nagy kert, közel egy bokros rész, kerítés gyanánt, ötven méterre fák, utána sokáig semmi, majd jó messze, talán öt vagy hatszáz méterre ritkás erdő kezdődött. Ezek szerint gyéren lakott területen vagyok, nagy kerttel. Akárki lakhat itt, nem tart szomszédoktól vagy váratlan látogatóktól. Vajon hol lehet most a fogva tartóm?
   Mocorogni kezdtem, hogy az asztal súlyát mérlegeljem, néhány centit megemeltem, amikor mögöttem megszólalt eddig néma fogva tartóm: - Ne tegye. A nyugtatók miatt nem is tudná.
Elgyengült minden tagom. Az asztal lábai megnyikordultak a konyha kövezetén, ahogy visszaejtettem a bútort. Nagyon megijedtem, mivel eddig nem utalt rá semmi, hogy valaki mögöttem lenne, akkor volt a csönd. Arra sem, hogy be lennék gyógyszerezve, most mégis olyan érzésem volt, leplekbe burkoltak, és tagjaimat a törzsemhez erősítették. A narancslevet leszámítva biztosan régen ihattam folyadékot, mert a férfi hangjára egyébként azonnal összepisáltam volna magam, úgy elgyengültem. Talán a hirtelen sokk is közre játszhatott abban, hogy nem a legmegfelelőbb kérdéseket tettem fel.
- Ki maga és miért vagyok itt?
- Látom, kíváncsi ember, barátom! Nem arra kért először, hogy engedjem szabadon.
Szívem nagyon hevesen dobogott, szédült velem a világ. Alig éreztem, hogy lélegzem, tüdőm annyira összepréselődött. Akármit adott be nekem, igazából nem éreztem a hatását. Kellemesen éreztem magam, a helyzetem ellenére is. Akárha vízben ültem volna, újsággal a kezemben, ellazulva.
- Igazából nem tudom, hogy mi van… Lehet, hogy álmodom… Talán…
- Ne higgye… Csak a gyógyszer az.
- Ha nem álmodom, akkor meg kell kérjem, hogy engedjen szabadon. – Tudtam, hogy nem tesz eleget kérésemnek. Miért is tenne, ha már egyszer ide hozott. Olyan abszurd volt az egész.
- Barátom, ön nagyon fontos nekünk. Nem tudja elképzelni mennyire…
- Azt ne mondja, hogy utál egyedül vacsorázni, és pont én vagyok erre a legjobb partner. – élcelődtem vele, de hangomban a szarkazmus erősen érződött.
Kicsit megrázta a fejét, és a mozdulattal együtt a mosolya is megkopott. Szemlátomást nem szánt nekem annyi szerepet a jövőben, hogy mondatokat és gyenge poénokat pufogtassak.
- Nos nem így van barátom, bár tudtán kívül igen közel jár az igazsághoz.
   Zavart, ahogy a barátom szócskát megnyomta. Ahogy a szemébe néztem, nem tudtam elképzelni, hogy valóban lehetnek barátai. Gondoltam, ha még egyszer így szólít, felszólítom, hogy ne erőltesse. Annyira zavart, mint mikor idegenek ˝testvérnek˝ vagy ismeretlenek ˝fiamnak˝ szólítottak. Éreztem belőle egyfajta lekezelést.

A férfi egy ronggyal törülgetni kezdte az asztal lapját. A mosoly visszavándorolt az arcára, fogódzót keresve, amit végül meg is talált, de éreztem, hogy ha megint félbeszakítom a mondandóját a szája sarkáról tovaszáll a görbület.
A keze körbe-körbejárt az asztallapon.
- Hamarosan vendégem jön. Több is, de egyik sem ön. Várok ide egy hölgyet, és még valakit, aki nagyon fontos néhányunknak. Az illető jön vacsorára. A vacsora lesz ön, kedves barátom!
   Amit ezután mondtam, az most nem lényeg, mert igazából csak a mosolyt próbáltam levadászni a férfiről. Szitkaim teljes áradata lepattogott róla. Nem csoda, hisz én voltam kiszolgáltatott helyzetben. Ő egykedvűen törölgetett. Mint amikor Aladdin a lámpást csusza-tolta, hogy a Dzsinn megjelenjen előtte. Én óvatosan mocorogtam, felmérve, mennyit bír a bútor, de sokkal erősebbnek éreztem, mint ránézésre tűnt.
A férfi miután a tisztogatással végzett, félretette a rongyot a konyhapultra, egy fiókból gyertyákat vett elő. Rengeteget. Utána mellésorakoztatott vagy egy tucat gyertyatartót, és még a konyhán kívülről is hozott néhányat.
Igazából félnem kellett volna, rettegnem, amennyi őrült rohangál a világban – sőt, jelen esetben körülöttem – de lassan győzött felettem a kíváncsiság. Már-már hajlottam afelé, hogy egy hülye kandi-kamerás műsor főszereplője lettem, ezért vizslatni kezdtem a sarkokat, rejtett filmfelvevők után kutatva. Persze egyet sem tudtam kiszúrni, de különösebben ez sem nyugtalanított.
Azután arra gondoltam, a férfi bosszantásának kedvéért leköpöm az asztalt. Gyerekes viselkedés, de őt mindenféle képen pluszmunkára kell, hogy serkentse. A gondolatot tett követte. Derekas adagot szívtam fel, még engem is elfogott egy enyhe hányinger.
Amikor megpillantotta, visszatérve a nagyszobája felől, kifordult kezéből a háromágú gyertyatartó. Arca elfehéredett, a levegőt sebesen kapkodta. Most én mosolyogtam.
- Jaj, hát nem kiszaladt a számon… - sajnálkoztam boci-szemeket meresztve, fittyet hányva a lehetséges következményekre.
Gondoltam, ezt a tréfát még elsütöm majd párszor.
A férfi arcába visszatért a szín. A hátam mögé sétált, és matatni kezdett a mögöttem lévő szekrényben. Miután megtalálta a ragasztószalagot, szorosan betapasztotta vele a számat. Ez annyira nem tetszett. Némán nézhettem végig, ahogyan bő vizes ronggyal letakarítja a mocskomat. A nevetésem azért áthallatszott a szalagon is. Nem szólt hozzám. Én se hozzá.
   Egyszer találkozott a tekintetünk, és én a kommunikációs lehetőségeim szűkre szabott keretei között azonnal rákacsintottam.
A takarító holmikat kimosta a csapnál. Mikor mindennel végzett leült velem szembe. Látszott rajta, hogy már nagyon várja a vendégeit.
Hogy elüssem az időt, a kertet bámultam. A felhők ráérős cammogását a kivilágosodott égen, a kismadarak szeleburdi táncát a kopár ágak között.
   Kezem-lábam elzsibbadt. Néha a derekamba is beleállt a fájás, de ha aprókat moccantam, elcsitult a közelgő görcs. Szívesen megkérdeztem volna, mikor jön a kannibál csoport enni, de a ragasztó szalag elnémított. Vinnyogni tudtam volna, de azt meg esetleg félelemként értelmezi a fogva tartóm, és talán örömét lelné benne, ezért inkább néma maradtam. Néha találkozott a tekintetünk, de nem akartam farkasszemet nézni vele, így többnyire másfelé néztem.
   Negyven körülinek tűnt. Napbarnított, ráncos arc, hideg, hajához hasonló szürke szemek. Szája felett két centis vágás – talán beleharapott egy pohárba. Orrán és homlokán barnás foltok, leégés nyomok. Szemöldöke rendezett, nem kesze-kusza, mint sok idős embernek, sötét, elüt hajának ezüstösségétől. Sárgásbarna ingén sötétszürke kötött mellényt viselt. Az ingét mandzsettagombokkal fogta össze. Sárgás színükből arra következtettem, arany lehet. Nyakkendője szorosan megkötve a mellény mögé rejtve. Kézfején sűrű, göndör szőrszálak pödörődtek. Bűvészre emlékeztetett, aki már munkájától visszavonult. Amúgy a tipikus ˝csajozós˝, joviális nagybácsi benyomását tette rám. Olyan emberét, aki minden alkalomra elsüt egy elmés bemondást, aki a gyerekek előtt megmutatja, hogyan válik el kézfejétől a hüvelyk ujja. Aki a konyakot öblös pohárból hörpölgeti, és a szivar jól áll a szája sarkában.


Már nagyon messziről hallottam, hogy autó érkezik a házhoz. A nyugodt környékből kihallatszott a nyugodt morajlás, ami az erős motorok velejárója. Semmi disszonancia, hörpögő kerepelés, visszaröffenés. Biztosan nem amerikai gyártmányú kocsi lehetett. Ez egy lassan szivattyúzó járgány, nem egy öreg benzintemető.
A férfi felállt, végigsimította az asztalt, majd faképnél hagyott, egy szó nélkül. Cipő talpa nyikorgott a padlón. Odakint megérkezett a kocsi, motorja elnémult. Eltéveszthetetlen hanggal becsapódott egy gépkocsiajtó. A ház bejárati ajtaja kánont nyikorgott vele. Visszafojtott kíváncsisággal vártam az érkezőket. Tarkóm lassan zsibongani kezdett, mint mikor front előtt kialakul a migrén. Jobbra-balra forgattam a fejem, hátha enyhülnek a tünetek. Gyöngyözni kezdett a homlokom.
   A nő lépett be elsőként, a férfi követte. A nő leült a székre, felváltva a tulajdonost, míg amaz a gyertyatartókat állította fel és belehelyezte a gyertyákat, amiket nyugodt kimértséggel meggyújtott.
Rendkívül dekoratív hölgy benyomását nyújtotta, pedig sem feltűnő jelenségnek nem tűnt, és jócskán az ötvenes éveiben járhatott. Haja egy tollas kalap alatt rejtőzött, csak a fülei elé lógott le két fekete, göndör fürtöcske. Homloka, szája és szemei körül kedves ráncok húzódtak. A ruhája, beleértve a kalapot, eléggé idejét múlta már napjainkhoz. Kezein két lila kesztyű, feltehetően bársonyból, vagy selyemből, mindkettő apró, de egy vaskos könyvet tartott bennük. Ruhája harmonizált a kiegészítőkkel és a könyv fedelével is. A könyvet nagyon óvatosan maga elé fektette az asztalra, majd lassan, kimérten kinyitotta. Eddig még rám se nézett. Azt hittem.
Még mindig lapozgatott de már feltette első kérdését a házigazdának.:
- Weltmeyer úr, tényleg szükséges az a műanyag a száján? – fejét kissé a férfi felé fordította, de szemei nem tekintettek rá.
- Igen asszonyom, de nem azért mert hangos volt, vagy mert olyanokat mondott volna, amikre odafigyelek. – válaszolt a férfi tisztelettel és némi alázattal a hangjában.
- Ah… - hallatott egy enyhe sóhajt a hölgy, és most először az arcomba bámult. Egyenesen a szemeimbe, de nem álltam sokáig a tekintetét. Nagy szemei voltak, túl nagy fekete szembogárral, és nagyon kevés fehérrel körülötte. És mintha a szembogara lüktetett, pulzált volna. Analizált.
- Maga rendkívül kreatív lehet más körülmények között, fiatalember. Kreatív és faragatlan. Gondolom, hányt, vagy köpött egyet? – a tekintete szinte átfúrt. – Jól gondolom? Csak biccentsen.
Ha nincs bekötve a szám, neki is jut a nyálamból. Ha mélyről szívtam meg magam, két-három méterre is elköptem, mint a teve, ez a nő meg egy aprócska méterecskére ült tőlem. De nem tudtam köpni, így engedelmesen, huncut grimasszal bólintottam, lássa, milyen együttműködő ficsúr vagyok.
Mosolygott és hasonlókép bólintott ő is.: - Magyarázattal tartozom önnek, hisz biztos számtalan kérdése lehet, miért ébredt ebben az idegen környezetben, mi céllal került fogságba, és vajon, hogyan tovább, de ne legyen illúziója. Ön hamarosan meghal ifjú barátom.
Már megint ez a barátomozás. Jelen pillanatban azonban nem erőltettem az illemórát, inkább figyeltem, hátha kihámozok valamit ebből a képtelen szituációból, ami esetleg meneküléssel kecsegtethet a későbbiekben.
 
   A hölgy előrébb tolta a könyvet, lehúzta kesztyűit, és azokat a nyitott oldalra fektette, mintegy könyvjelző gyanánt. A két ötujjas ruhaanyag élettelen hüllőbőrként, döglötten hevert a sárgás lapokon. Mint egy pergamen, közepében egy döglött szalamandrával.
- Fiatalember, ha az elején kezdeném a történetemet, holnapig is itt ülnénk, de sajnos sietnem kell az otthonomba, meg Weltmeyer úr idejét sem rabolom szívesen. – közben Weltmeyer úrra mosolygott, aki fogadta a bókot. – Ön engem és Weltmeyer urat jó negyvenes-ötvenesnek láthat, a igazság valóban az, hogy én háromszázharmincnégy éves vagyok, Weltmeyer úr pedig százkilencvenhét éves, amit egy sajnos véres eljárásnak köszönhetünk, és nem is vagyunk teljesen vagyunk egyedül ezzel a hihetetlen titokkal. Egy szekta tagjai vagyunk, és egy ön számára idegen istenséget imádunk. Ön a véráldozata, mi cserébe életerőt és sok egyéb kellemességet kapunk. Istenünk, Dagmar, kelta démon, Európában kultusza van nevének, de csak egy szűk réteg tudja erejét használni. Jómagam is ezek egyike vagyok, Weltmeyer úr, bár jó tanítvány, nem képes megidézni Dagmart, ezért ehhez az én segítségemet kéri. Weltmeyer urat én vezettem be Dagmar titkába, mikor több mint százötven éve a szeretőm lett. Persze, ahogy teltek az évek, eltávolodtunk egymástól, de ha néha felkeres, én azonnal érkezem, és kicsit áldozunk.
   Weltmeyer közben végzett a gyertyákkal és hozzám lépett. A kés ami a kezéből előkerült, szinte a semmiből teremhetett ott, és nagyon gyorsan használta. Mire megfeszültek az izmaim, hogy hátra vetődjem, és amit persze béklyóim nem engedhettek, lecsapott rám, és levágta a pólómat, hogy csupasz felsőtestem szabaddá válhasson.
- Tudja, nem könnyű ilyen sokáig élni, de az üröm oly kevés, az örömökhöz képest. Én egyszerű cselédlány voltam, egy jómódú kereskedőnél. Nem volt felesége, így mondanom sem kell, az ágyas szerepét szinte magától értendően én kaptam meg otthonában. Fiatal voltam, fiatalabb, mint most ön, barátom, még gyermek, hogy úgy mondjam, de imponált nekem a hatalma, ereje, kisugárzása. Meg a titok, ami körüllengte. Mindazok a titkok, amibe beavatott, és amit most nekem nincs időm önnel megosztanom. Mikor nem tudott Dagmarról többet adni nekem, sajnos félre kellett állítanom. Ebben szerepe volt annak is, hogy a város már szájára vett minket, és sokaknak kezdett feltűnni, hogy Carl Rhams, Firenze legsikeresebb kereskedője mintha nem öregedne, vagy nem olyan tempóban, amit elvárnánk egy ötven éves embertől. Tudja, az én időmben, a férfiak ötven évesen már öregek voltak, uram boccsá, aggok, a nők pedig átlagban már negyven évesen elhaltak férjeik mellől. Eljött az ideje a cselekvésnek. Carl vagyonunk nagy részét bankokba fektette, papírokat vásárolt, amin új személyazonosságot kaptunk, és eladta mindenét. Ez nem ment egyik napról a másikra, a kérdések is megszaporodtak körülöttünk, és mivel én még gyermeki szépséggel voltam megáldva, Carl pedig hozzám képest már akkor is öregnek számított, elhatároztam, lecserélem egy fiatalabbra, és lehetőség szerint elhappolom a vagyonát, illetve, vagyonunkat, hisz amíg a feleségeként éltem vele, sok jó döntésemnek köszönhetően, erősen gyarapítottam a javainkat.
   A hölgy közben néha rám nézett, izmaimat vizsgálgatta, a tetoválást elemezte a mellkasomon, amit egy indián juttatott aprólékos műgonddal a bőröm alá. – Ez a rajz – mondta az öreg indián – megvédi a lelkedet. Erővel ruház fel, hogy legyőzhesd a gonoszt. – és én hittem neki.
A nő az arcom fürkészte. Ápolt kezei néha vándorútra indultak az asztalon, hol a sarkait tapogatva, hol a könyvet simogatva. Magamban arra gondoltam, talán az én testemet kívánná simogatni. El is határoztam, ha leveszik rólam a ragasztót, megpróbálkozom a kedvébe férkőzni. Hátha!
- Férjem, Carl Rhams, Firenze legsikeresebb élvezeti cikk kereskedője, ahogy a krónikás könyvek feljegyezték, felgyújtotta magát az ágyában, hitvesével együtt, és leégett az egész palotájuk.
Weltmeyer ismerhette a történetet, mivel nem figyelt az asszonyra. Ruháimat elvitte magával, és a hangokból ítélve, amik a házból felénk eljutottak, a kandallót nézte ki holmijaim végállomásának. Több percre, magunkra hagyott kettőnket.
- Aki a tűzben mellette feküdt, egy jóravaló szakácsnő volt, akit Angliából szereztem, levelezés útján, és arra sem volt ideje, hogy amikor átvette a háztartást, berendezkedjen a szobájában. A városban senki sem ismerte, és az ujjára húzott gyűrűm teljesen elaltatta a gyanakvást. Tudja, fiatalember, akkor nem voltak olyan technikai módszerek, amivel meg lehetett állapítani egy elégett ember személyazonosságát. Ma egy fogászati röntgenkép elég hozzá, és egyszerű tervem elbukik. Egyedül nem is lettem volna képes végrehajtani tervemet, ezért egy ficsúr segítségét kellett igénybe vennem. A fiatalember, aki segített tervem végrehajtásában, megkapta méltó jutalmát. Engem. Együtt szöktünk meg a városból, az éj leple alatt, és két napon belül az országot is elhagytuk. A papírok, amiket a menekülésünkhöz még férjem szerzett meg, alvilági és bennfentes hivatali kapcsolatai révén, a zsebeinkben lapultak. A célállomás Oroszország volt. Borzalmas ott a tél. A fiú megbetegedett, tüdőgyulladást kapott, de már az első este majdnem elárult minket betegségében. Félre beszélt, míg a lázzal küzdött, és ha az orvos egy kicsit is frissebb elmével rendelkezik, vagy csak a kelleténél kíváncsibb természetű, mint oly sokan a világon, leleplezhetett volna mindkettőnket. A gyógyszert, amit adott, elfogadtam, de nem adtam a fiúnak. A fiút adtam inkább Dagmarnak.
   Elszörnyedtem a történeten. Ez a nő leginkább egy vámpír. Gonosz, számító, senkivel sem törődő női métely.

Weltmeyer visszatért, és a nadrágomtól kezdett megszabadítani. A késsel remekül bánt. Ha rám parancsol, biztosan önállóan is levetkezem, látva, mire képes azzal a hegyes és hosszú acéldarabbal, de inkább megoldotta egyedül. Felhasította a nadrágszárakat és letépte rólam a viseletem. Az alsógatyát is, aminek nem örültem. Igaz, mióta felébredtem, csak a köpés után éreztem némi gyermeteg örömet, amúgy a majré keringett ereimben. Eltűnt az újabb ruhacsomaggal. A hölgy mosolygott, felállt és felém kezdett sétálni, közben folytatta a történetét: - Oroszország nem volt éppen nekem való hely. Azok az emberek. Fertelem. Hiába születtem cselédnek, szegény családba, Carl mellett tanultam eleget. Támogatott ebben. Segített. Az orosz emberek nekem otrombák, ostobák voltak. Egyszerűek, gyermeki örömökkel. Egyszerűek a gondolataik, és sokuk erőszakos, barbár. Egy nő, egyedül, annyi erős férfi között, óhatatlanul felmorzsolódik. Ezért el kellett onnan jönnöm. Utazgatni kezdtem, vállalkozásokba fogtam, de abban az időben egy nőnek reményvesztett lehetőség volt. A férfiak nem engedtek nőt zárt hierarchiájukba. Egy ideig a gazdag asszonyok életét éltem, de szükségem volt támogatókra. Ma már nincs így. Ma, ha akarom, bármit megtehetek. A pénzem kufárja lehetek, de sajnos, az ezernyolcszázas években ez nem volt így. Néha-néha szerettem volna beavatni másokat a titkaimba, mint Carl tette velem annak idején, ám ez sokáig csak hiú reménynek bizonyult. Volt, aki meghalva az igazságot, megundorodott tőlem, volt, aki megszökött előlem, vagy megőrült, és volt, aki az életemre tört, és meg kellett ölnöm. Vagy száz évig tengtem-lengtem a sárgolyónkon, míg a sors Weltmeyer karjaiba vezérelt. Kölcsönösen profitáltunk egymásból, de egy ideje külön utakon járunk. Ahogy öregszem, Dagmar már nem elégíti ki misztikum iránti vágyaimat, és Weltmeyer is csak akkor hív engem, amikor már csillapíthatatlan az éhsége. Dagmar hívei is megfogyatkoztak, de mivel Dagmar türelmes, a ritka áldozatokkal is beéri. De ma ismét friss lelket kap. És persze friss testet is.
Valamennyi porcikám bizsergett. Belülről feszegetett a tehetetlen düh, hogy felrúgjam az asztalt, a székemmel lesújtsak erre a gyilkos vén, nem is vén, hanem aggasszonyra, és utána addig üssem a késes barátját, amíg a teste levegő után vonaglik. Igen, ezt tettem volna. Ezzel szemben bágyadtan néztem a ráncos arcocskát, a fehér, öreg kezecskéket, és a sárgás, nyitott könyvet, miközben hűvös légáramlatok ölelgették körbe meztelen testemet.
   Weltmeyer egy fekete gyertyát emelt az asztallap fölé, viaszát kör alakban csepegtetve szét. Vagyis inkább olyan remegős kezű köralakban. Majd egy órának tűnt, míg a fekete viaszt locsolgatta, végül elfújta a gyertyát. A nő zsebéből aszott bőrtarsolyt varázsolt elő. Belemerítette karmos kezét, szürke, beteges színű földes homokot kotorva elő belőle. A viasz formáját követve szórta az asztalra az egész zsákocska tartalmát.

Lassan kezdtem elhinni, hogy bajban vagyok.
Egy veréb izgatottan trillázott odakint a fán. Mögötte varjak lépkedtek peckesen a földön, mint holmi ebéddel elégedett piperkőc uraságok. Szárnyuk a hátukon, akárha öregember dugta volna maga mögé kérges kezét.
   A veréb lefordult a lenyúló faágról. Apró teste tompán puffant. Az egyik varjú megbotlott, szárnyai görcsösen verdestek, akárha légpuskából lőtték volna meg. A mögötte sétáló varjú károgva felemelkedett, repülni akart, de csak pár métert emelkedett a talajtól, majd élettelenül a kopár bokrok közé zuhant, ami a kertet a puszta földterülettől elválasztotta.
   Határozottan futkározott bennem már a félelem.
A nő a kesztyűket félrerakva lapozgatni kezdte a könyvet, keresett valamit. A gyertyák a pulton és a konyhaszekrények előtt egymás után hunytak ki, súlyos, keserű füsttel töltve be a helységet.
Szervezetem kiürítette a néhány órája megivott narancslevet. A sárga folyadék bőséges áradatként távozott belőlem, apró vízesésként hagyva el a szék ülőlapját. Hangosan gyűlt össze a lábaim alatt.
A nő halkan kántálni kezdett valami számomra érthetetlen szöveget a könyvből. Csak néha nézett az írásba, de lefogadtam volna, hogy kívülről tudja az egészet. A könyv inkább amolyan kellék lehetett, mint a sámánnak a csont, vagy a boszorkányoknak a varázsgömb, amolyan segédeszközféle.
   Weltmeyer becsukta a szemeit és mögém lépett, kezében a késsel. Szabad bal kezét a számon lévő ragasztószalagra tette. Belecsípett a bőrömbe, hogy a szalag sarkát megragadhassa. Biztosan készült rá, hogy kiengedje halálos félelmemet, melyet üvöltésbe akartam csomagolni.
   A nő, aki még csak be sem mutatkozott nekem, folyamatosan emelte a hangját. A gyertyák körben mind ellobbantak, és odakint mintha az alkony akarta volna felváltani a fényt. Vagy tényleg ennyi idő eltelt, mióta felébredtem, vagy csak Dagmar hozza magával útitársként a sötétséget. Mivel a helységben nem láttam működő órát, nem tudtam meg, melyik a helyes válasz.
Megfeszítettem kezem és lábam, de a nyugtató, a kötelékeim és Weltmeyer erős kezei a helyemen tartottak.
   Az asztal határozottan melegebb lett. A viasz és a homok egy szabályos szürke körré olvadt, vagy forrt, vagy akármi. Kerek, hatalmas szemekkel néztem, ahogyan a kör süllyedni kezd. Olyan volt, mint a futóhomok, csak ez szabályos formában tűnt el, és mögötte egy másik világba láttam át.
A nő hangosan kántált.
A kerek lyuk mögött egy homályos üreg alakult ki. Odabent is tüzek világítottak. A tűzgyűrű közepéből egy irgalmatlan fenevad bámult az arcomba.
   A nő feljebb emelte a hangját.
Sarkaimat a padlóba vájtam, toltam magam hátra…
Weltmeyer letépte a szalagot, és az üvöltésem kikívánkozott.
A fenevad felkapta a tekintetét, szemei vörösen izzottak. A fáklyák körülötte zöldes fényben égtek.
A nő már visítva szavalt a varázsigéket.
Ujjaimat görcsösen szorítottam ökölbe, alkaromat rángattam. Fel kell ébrednem, hisz csak álmodom. Távolról halottam a fenevad üvöltését, ami az én és a nő üvöltésével keveredett.
Weltmeyer vasmarokkal szorított az asztalra. Alatta dobáltam magam, mint hal a horgon.
   A nő megemelte a könyvet, és szavakat kiabált, de nem olvasott többé.
Dagmar kitátotta a száját, és a kapu felé lépett, szinte úszott
A térdem az asztallapba vágtam alulról. Weltmeyer a tarkómra csapott a kés markolatával. Sarkam megcsúszott alattam.
Dagmar koponyája bármilyen hihetetlen is volt, kiemelkedett az asztalra varázsolt körből, és az arcom elé nyomakodott.
Amikor a nő elkiáltotta magát, hogy; Egyél! Weltmeyer levágta a kötelet a csuklómról, és az asztal felé lökött.
Dagmar kitátotta hatalmas állkapcsát, és a fejemre zárta azt. Az üvöltésemet elnyomta Dagmar hörgése, és a nő hisztérikus nevetése.
Dagmar visszahúzódott lyukába, a kapu bezárult.

   Utána hideg vett körül. Éreztem a vér ízét, a fáklyák melegét. A mellkasom égett, mint amikor forró levegőt szívok bele.
Jóllakottnak éreztem magamat, erősnek. Egy barlangban voltam. Dagmar barlangjában.
Furcsa pózban guggoltam a földön. Amikor tagjaimat megmozgattam, olyan volt, mintha egy hegyet mozgatnék. A zöld fény alig juttatott körém elég fényt.
Mit keresek itt, és mi lett Dagmarral?
Értetlenül ültem a földön. Egyedül voltam. Ahogyan hozzászoktam a zöld fáklyák erőtlen fényéhez megpillantottam a karjaimat, és a lábaimat is, magam alatt. Elszörnyedtem.
Szó szerint. Én lettem a szörny.
Én lettem Dagmar.
Minden erőm elhagyott. Szörnyű zokogás tört fel a testemből. Sirattam magamat, a halálomat. Sirattam azt, aki lettem. Átkoztam a nőt, és Weltmeyert, akik most biztosan életerőt nyertek belőlem. Talán ezért ragyognak olyan erőtlenül azok a zöld fáklyák. Talán most itt fogok kuporogni egy örökkévalóságig a barlangomban, és arra várok majd, mikor nyílik meg a fejem felett ez a kör alakú, redős falú kapu.
Mert egyszer meg fog nyílni, ebben biztos voltam.
   És ha megnyílik, akkor isten – nem is – Dagmar irgalmazzon nektek Weltmeyer és te háromszáz akárhány éves vámpírkurva, mert én nem fogok.
   Ha kinyílik a kapu, itt leszek, várni fogok, és kiugrom közétek, bekebelezlek titeket, és az összes megszállott cimborátokat.

Az asszonykérés

A férfi egyedül állt a tornácon. Gondolataiba mélyedve morzsolgatta egyik kezében a dohányos-zacskóját, másikban a saját maga faragott pipát. Rajta kívül még senki sem tartózkodott a főzőszobában. A sarokban halkan duruzsolt a kemence, csak abban pislákolt némi élet. Kora hajnal volt, alig néhány órája érkezett meg a tanyára.
Mindig tanyaként gondolt erre a helyre, pedig nem ismert nagyobb udvart, leszámítva a királyit. Neki ez csak a tanya volt, főleg, ilyenkor hajnalban, amikor még nem pitymallott, és a szolgák nem kezdték meg robotjukat a ház körül.

Kilépett a tornácra. Enyhe szellő lebegtette meg a gyolcsból készült ingét. A hűvös levegő kellemes a hajába túrt, körbejárta a ruhaanyag alatt, simogatta. A ház ajtaját finoman engedte becsukódni maga mögött. Az csűr felől a lovak horkantását hozta felé a szél. A saját lova is odabent pihent. Az állat, mintha megérezte volna gazdája jelenlétét, vékonyan prüszkölt egyet. A férfi nem szólt egy szót sem, csak följebb emelte kezeit, hogy megtöltse a pipáját.
Közben a gazdaasszony kutyája ügetett felé az udvar főkapuja felől. Az eb némán szaladt a tornácig, megnézte az ott álló embert, csaholt egy rövidet, majd sarkon fordulva elrobogott, arra, ahonnan jött.
A férfi szája szegletén apró mosoly jelent meg. Az ajtó mellett háromlábú szék árválkodott. Kényelmesen ráült, befejezte a pipatömést, és a gyolcs alá nyúlt. A nyakában lógó tűzszerszámért. A szerkentyűt a dohány tetejéhez nyomta, és csiholni kezdte. Kellett egy perc, amíg lángra kapott, de azután annál vidámabban táncoltak az apró lángok.
Mélyen leszívta a füstöt, és halk sóhajjal engedte ki. Az illatos dohányfüst elillant a lágy szélben.
Csak nagyon ritkán gyújtott rá hajnalban. Többnyire csak harc előtt, vagy fontosabb döntései álmatlan éjszakáin. Mint ez a mai.
Régóta járt ide, a házhoz. Egy közeli barátjáé volt, és annak feleségéé, meg a két gyermeküké, akik sokszor voltak távol, az országon keresztül-kasul átsöprő forrongás miatt. A férfinek szabad bejárása volt ide, szívesen látták.
Mikor este megérkezett, még sokáig beszélgetett az asszonnyal, gyertyafénynél. A sápadt láng incselkedve táncolt arcukon, és sokáig mártózott meg tekintete az asszony szemében. Fontos kérdést készült feltenni neki, és bár a csatamezőn oroszlánként harcolt, egy asszony szíve ismeretlen terület maradt számára.
Ugyan nem félt, - sosem félt életében – mégis bizonytalan volt kissé. Gondolataiban minden sokkal könnyebbnek tűnt.
Mikor befejezte a pipázást, a hamu végét kiborította a tornácra. Az apró zsarátnokot, ami gyengén pislogott fel rá, lassan elmorzsolta a csizmája talpával. Közben odabent valaki motoszkált. Feltápászkodott ültéből, és visszament a konyhába. Odabent egy fakó szemű, fakó hajú, és még fakóbb arcú nő tett egy fazék vizet a kemencére. Margit volt az, a cselédlány. Nem volt már fiatal, de még nem akadt udvarlója. Azt az egyet, aki csapta neki a szelet, a Habsburgok kaszabolták le egy heves összecsapás során. Jó embere lehetett volna, és halála után nem osztotta kegyeit senki másnak.
- Jó reggelt Margit!
- Jó regg’ lt tekintetes uram! Korán felkőt ma…
- Le sem feküdtem galambom. Az álmok nem jöttek a szememre…
- Tán a tekintetes asszony jár a fejibe…? – tudakolta kíváncsisággal a hangjában.
A férfi elámult rajta, hogy milyen éles szemű az asszony. Sosem beszélt mások előtt az érzéseiről, igyekezett diszkrét maradni, de voltak fehércselédek, akik előtt feleslegesnek bizonyult titkolózni.
- Margit, maga előtt nincs titka embernek… – somolygott a serénykedő nőre.
Amaz kenyeret vett elő egy hatalmas kredencből, majd az étel tárolására használt helységből kancsót és füstölt szalonnát hozott. Az élelmet az öreg diófa asztalra rakta. Tett mellé még hagymát, meg egy almát.
- Reggelizzék meg az úr, hiszen estve nem étkezett, mikor megtért.
A férfi leült az asztalhoz, de csak szótlanul bámulta az ételt. Jó ideje nem kerülgette étvágy. Túl sok vér és fájdalom volt, ami elvette éhét.
Margit egy ideig nézte az erős férfit, majd elhátrált az asztaltól. Kis kabátkát terített a vállára.
- Hűvös a hajnal. Megyek, adok magot a tikoknak. Maga csak egyön. Ha a tej nem való kedvére, a kamrában talál bort. Igyék bátran. Erőt ad, ha az embernek ippen az köll.
A férfi bólintott: - Köszönöm Margitka.
Az asszony kilépett a szobából.
A férfi a tejes kancsót nézte. A mázas cserépre tette kérges tenyerét. Jól esett bőrének a hűvös. Egy ideig csak simogatta az edényt, majd óvatosan, két kézzel szájához emelte. Miközben ivott, néhány korty az állán folyt le, és benedvesítette a gyolcsot. Finom volt, és annak ellenére, hogy tegnapi fejés lehetett, friss volt az íze.
Közben a tisztaszobából két gyerkőc rohant be; Gyuri, és Matyika.
Gyuri 5 éves fiúcska volt, Matyi csenevész 6 éves manó.
Gyuri a gazdasszony fia, Matyika pedig Örzséé, a lovász feleségéé. Korán keltek, mert lefekvés után meghallhatták a férfi érkezését. Izgatottan rohangáltak fel és alá. Csiviteltek.
- Jó Reggelt Imre bácsi! – zengték kórusban. Gyuri közelebb mert menni, és kis idő múltán még az ember ölébe is bekéredzkedett. Matyi kissé hátrébb állt meg, tisztelettel. Tudta hol a helye, és tudta, hogy amit Györgynek szabad, azt neki tán sohasem. Megszokta már, mert György a gazdasszony fia volt, ő meg csupán a cselédnépé.
Azért egy buksi simogatásra neki is volt lehetősége Imrénél.
- Halkabban ördögök. Anyáitok alusznak még! – hangjába szeretet vegyült némi kioktatással. A fiúcskák kissé elcsendesedtek, de Gyurika még tovább izgett-mozgott. Bájos hangocskáján selypítette: - Örzse mama már kiment az istállóba a hátsó ajtón, a mama meg nem is aludt, mióta kend megjött. Tudom, mert hallottam, ahogy neszez.
Imre magában mulatott a fiúcska őszinteségén.
- Ejnye te csimota, szabad így kiadnod idesanyádat?
A fiú megrántotta vékonyka vállait.: - Tán kikapok majd miatta, de csak ha kend beárul engemet!
Imre szívét megmelengették a szavak. Magában a gyermek apjára gondolt, barátjára, az idősebb Györgyre. Ő is hasonlóan őszinte ember volt, aki néha előbb szólt, csak azután gondolkodott.
Szemeit a gyermekekre vetette. Cinkosan, kíváncsiskodva.
- Tegyetek meg az öreg Imrének valamit…
Azok kórusban kezdtek rá: - Mit? Mit? Mit?
- Ha Ilonkám előjön, néhány percre magamra hagytok kettőnket.
A gyerekek összenevettek: - Ej, hát még szép!
Körül-belül ebben a pillanatban érkezett meg a gazdaság úrnője. A két gyermek összenézve hahotázott, majd, mint a szélvész kirobogtak a tornácra.
- Jó reggelt Imre! Úgy látom, nem aludt ma éjjel.
- Jó reggelt Ilonka! Én is ezt hallottam magáról.
A nő tekintete az ablakra tévedt. Halkan suttogta: - Pokolfajzatok! – de szeme és hangja vidáman csengett. – Eljött hozzám, ahogyan a levelében megírta!
- Igen angyalom, és úgy érzem, itt az idő. – a férfi felállt, pipáját az asztalra fektette, majd lassan a nő felé lépett. Amaz az ajtó felé hátrál, mosolyogva, kitárta azt. Az első napsugarak álmosan bújtak keresztül a dombtetőn. Sápadt fényük beragyogta a nő alakját.
- Ha itt az idő, akkor biztosan nem zavarja, ha megnézem azt az időt. Legyen a pillanat szép, hisz mindig emlékezni fogok rá!
A férfi mellé ért, és a torkát köszörülte.
- Nem könnyű nekem ez a pillanat…!
- Egyikünknek sem az, higgye meg!
- Embere a barátom volt…
- Férjem a barátja volt, valóban!
- Nem érhetek a nyomába…
- Nem kell, hogy a nyomába eriggyen!
- Nem tudom, képes leszek e pótolni hiányát!
- Nem kérem, hogy megfeleljen emlékének!
A két ember némán nézte az ébredő napot. A két sivalkodó gyerek a kutyát üldözte. A tehenek fejés közbeni elégedett bőgés elkeveredett a tyúkok izgatott kotkodácsolásával. A lovak fel-felnyerítettek a csűrben. A levegő édesen kavargott, ezernyi illattal terhesen.
A két ember megfogta egymás kezét, de továbbra is előre tekintettek.
- A férje szeretnék lenni, Ilona!
Ilona most az emberre függesztette pillantását. Amaz állta az asszony nézését.
- Szeret engem Imre?
Imre füle elvörösödött. Kicsit toppantott. Nem tudta a nők nyelvét. Nagyon nehezen bukott ki száján a válasz: - Szeretem!
Ilona megkönnyebbült. Nem a felelet miatt, hanem azokért a vörös fülekért. Szíve erősebben vert, egészségesebben, mint az elmúlt öt évben sohase.
- A magáé vagyok!
Még sokáig fogták egymás kezét, hol a múltra, hol a jövőre gondolva.




1681-ben Zrínyi Ilona hozzáment Thököly Imréhez.


A nő az erkélyről

A nő az erkélyről

Az erkélyen ücsörgött és egy füves cigarettát szopogatott. Jól esett akkor, amikor a gyógyszerek nem enyhítették a fájdalmait. És kevesebb is elég volt belőle.
Új ház volt, sok lakással. A férje a legfölsőt vette meg neki. Amolyan végkielégítésképpen. Amikor megtudta, hogy rákos és nem gyógyítható, gyakorlatilag kilépett.
Még hallotta, ahogyan vallott neki, közvetlen, mielőtt lelépett volna: - Ne haragudj rám, kicsim! Nem bírnám nézni, ahogyan szenvedsz. Túl sok lenne nekem. Önző vagyok, tudom.
- Semmi baj, szívem.
- Hidd el, tudom, hogy veled kellene maradnom. Tudom, de nem megy. Fájna. Beleőrülnék!

Hitt neki és megértette. A férje nem vált el tőle. Volt elég pénze. Vett neki egy kedves lakást valahol, ahol tetszett neki és az orvosához is közel volt. Fizetett mindent. De szó szerint. Megígérte és ennek megfelelően gondoskodott róla.
A pénz rendesen érkezett a bankba.
A férje elment az országból. Hívogatta, beszéltek, de néha hallotta, ahogyan az amúgy erős férfinek megcsuklik a hangja a telefonban. Néha szó nélkül tette le.
Nem hívta vissza. Hagyta, hogy megnyugodjon.
Nem maradt azért egyedül.
Barátnők, régi kollégák látogatták meg időnként. Meg a rokonok.
Néhányan kérdezték, mi lett a férjével és azzal a nagy szerelemmel. Volt, akinek elmondta, volt akinek nem.
Persze volt, aki megértette, és volt, aki nem.
De nem izgatta ezen magát. Az emlékei szépek voltak.

Az a suhanc került hozzá legközelebb, akitől a füvet vette. Kifigyelte az erkélyről. Amikor először szólította meg, a srác elszaladt a parkon keresztül. Ráhagyta.
Legközelebb már csak messziről szemezett vele. Végül a fiú ment oda hozzá.
Megkedvelte. A fiú is őt.
Jó füvet hozott neki. Előfordult, hogy együtt szívták el és ott röhögtek az erkélyen.
Később támogatta a srácot, amikor az az érettségire készült. Anyagilag is.

Az erkélyen ücsörgött és egy füves cigarettát szopogatott. A múlton merengett és csak kellemes emlékek karoltak az elméjébe.
Elnyomta a csikket és bement, hogy bevegye az éjszakai tablettákat. Azután lefeküdt és reggelig nyugodtan aludt.

Ezt csak azért, mert szeretek sorsokat kitalálni…
Ami, akár valóság is lehet valakinek, valahol.

Varázsleves

Varázsleves

Volt az egésznek valamiféle bejáratott ceremóniája.
A húst alaposan leöblítette a csapban. Az itt-ott fennmaradt szőrszálacskákat kitépegette a puha bőrből. A csirke szárnyát, nyakát és combját belefektette a fazékba és felhúzta vízzel, hogy ellepje, majd nagyon lassú tűzön feltette főni.

A zöldséget a szobában pucolta meg, rengeteg újságpapír felett, közben el-elkalandozott a figyelme, mert a beszélgetős műsorban is akadt érdekesség.
Öt percenként egy mondat.
Az újságpapír sem nyújtott kellő védelmet a pucoló kés ellen. Néha félrerepültek a héjdarabkák, de ezeket felcsípte a földről, óvatosan, nehogy a kopott szőnyegbe kenje a koszt. Tudta, hogy ha végzett a zöldséggel, porszívóznia is kell.
Annyira szépek voltak a friss zöldségek, hogy alig kellett hozzá nyúlnia. A répa két végét levágta, a karalábé puha húsáról is a véget. A zeller igényelte a legtöbb munkát. Azt rendesen lehámozta. Még tett mellé pár szem krumplit. Imádta az ízét, amikor megfőtt a sós lében.
Egy hosszú fehérrépát is közéjük válogatott. Drága volt és kicsit hitvány, de ezzel is könnyebben varázsolhatta vissza a régi ízeket.
Amikor elkészült, összegyűrte az újságpapírt és begyömöszölte egy nylon-zacskóba, amit ha tele lett hulladékkal, a szájánál megcsomózott. A zöldségeket a hús tetejére fektette és még öntött levet hozzá. Dobott az egészre fűszereket is, többek között egész borsot. Meg pár kiszárított erős paprikát. Ezeket ki szándékozta halászni, mielőtt teljesen megpuhulnak és szétáznának. Nem bírta már annyira az erőset.

A lángot csak egy leheletnyivel vette erősebbre. Majd két órába telt, míg a leves illata halványan belibegett a szobába. Arra azért elégnek bizonyult, hogy a nyála megtöltse a száját. Jólesően nyelte le.
Kikelt a tévé elől, mert ideje volt, hogy lemerje a leves tetejéről a húsból kifövő szürkésfehér habot. Mivel csak csirkét tett a lébe, nem lett olyan vastag és intenzív, mintha marhahúst és velős csontot főzött volna.
A hab kicsit megdermedt a csapba loccsanva, de azonnal leöblítette forró vízzel.
Visszaült a tévé elé.

Még két órán keresztül főzte a levest. Amikor már olyan erősen betöltötte a lakást, hogy félő volt, beissza magát az illata a függönyökbe, kereszthuzatot csinált, a rituálé befejezésképp.
A kereszthuzat volt a vég.
A levegő friss erővel töltötte meg a szobát, és messzire kivitte a finom étel erős illatát.
A gangot megtöltötték a szomszédok. Mindenki beleszippantott a kavargó illatba és elégedetten visszament a lakásba.
A földszinten a kutyás hölgy, akinek ölebe izgatottan kavargott a bokája körül.
A fiatal pár az elsőről, akik mindig civakodtak és pereltek, de most egymásba karolva figyelték az ablakot, amelyik nehéz függönyei mögül a még nehezebb, zsíros illat bodorodott ki.
A művészember a másodikról, aki, ha ˝jól ment a szekér˝ odabent kopogott, régi elektromos írógépén. Most néhány percig élvezte a csendéletet illatostul, majd eltűnt a lakásában. Az írógép jól ismert zörejei adták a világnak tudtul: otthon van.
A macskás hölgy is kint állt, három lakással a művésztől jobbra. Mici, a macska a vállán ült. Dorombolt, pedig mióta kimiskárolták, nem nagyon volt kedve hozzá. Nem dorombolni, hanem a hölgy vállára telepedni.
A harmadikról a Fertő ikrek is kimerészkedtek otthonuk viszonylagos biztonságából. Percekig csak a korlátba kapaszkodtak, orrukat félős nyusziként mozgatva, azután berohantak anyjukhoz. Kihallatszott, ahogyan nyaggatják; Anya, főzz húslevest!

A leves elkészült és vele együtt hozott egy kis békét az udvarba.
Még jó egy órán át engedte, hogy a levese megszínesítse a szomszédok életét. Azután szedett belőle, mert ahhoz még meleg volt, hogy enni is lehessen belőle, de már nem eresztette ki annyira az illatát.
Hat órával később hűlt le annyira, hogy betehesse a hűtőbe, de addigra már mindenki aludt a házban.
Szebb álmokkal, mint általában.


2015. november 9., hétfő

Nő a konyhában

Nő a konyhában

Már nem emlékezett, mikor hozta szóba az összeköltözést. Valamikor fél éve lehetett és a bor és a hajnali időpont nem bizonyult megfelelő kombónak; veszekedés lett a vége. Azóta nem merte említeni, hiszen elég fagyos volt a hangulatuk hetekig. Hosszú hetekig.
A szex legalább működött. Azzal sosem volt baj. Az ágyban ment minden, akár a karikacsapás. A kínos csöndnek sokszor a forró sóhajok, a gyűrött lepedők surrogása, a testük kipárolgásának őserdei illata vetett véget.
Szerette, ha szeretkeznek és félt, hogy egyszer talán majd ráun. És akkor vele mi lesz? Rendben, úgy látszik, nem akarja lekötni magát. Elfogadja. Sosem adott rá a férfi okot, hogy gyanakodjon rá. Hogy attól féljen, akadt valaki más. Nem. Ahhoz túl jó volt a szex. Mégis, ahogy az évek elteltek – közel tíz – végre változást akart. Valami többet, valami kézzelfoghatóbbat. Valamit, amit nem lehet elszakítani, csak szétrobbantani.

Össze kell költözniük. Ez a minimum. Semmi több, csak közös lakás. Fogkefék egymás mellett, papucsok egymás mellett, csekk, amire együtt teszik ki a pénzt. Egy bor, aminek együtt hágnak nyakára. Az ágy, amelyet nem csak szex közben osztanak meg. Polcok, a közös vackoknak. Fiókok a közös vackoknak. Olyan, amiben a zoknijuk összekeveredik és a párok elkallódnak.
Egy fiók, amelyben a boxer alá rejtőzik a tangája. Mosógép, amelyben együtt forognak őrült sebességgel a pólók a blúzokkal.
Fogasok, amelyek sorban vannak beakasztva a szekrényben, rajtuk felváltva nagyobb és kisebb nadrágok, szoknyák, szabadidő ruhák.
Közös fényképek, keretekben a falon, kusza összevisszaságban. Rajtuk meghatározó pillanatok, amikre jó visszaemlékezni, amikor a másik éppen nincs otthon, vagy alszik. Fényképek, amelyek nem a telefon memóriájában alkotnak lapozgatható masszát, hanem egy falon függenek, fontos mementóként.


Tíz éve éltek együtt és a gyermekkérdés kezdett kínzó lenni. Valamiért inkább ő szokta feltenni. A férfi mintha ráért volna, pedig, jócskán benne volt negyvenes éveinek közepén. Sőt, néhány hét és közelebb lesz a fél évszázad, mint a negyvenes. Nem tudta elképzelni a nő, mi kellhet még ahhoz, hogy megkomolyodjon a férfi. Mikor érzi végre elkötelezettnek magát kettőjük iránt. Esetleg hármójuk iránt. Vagy…?

Nem mert találgatni, hiszen teltek az évek, repültek a hónapok és amikor körbenézett a lakásában, nagyon egyedül érezte magát. Persze voltak itt apró jelei, hogy van párja; egy könyv az éjjeli szekrényen, amit ki tudja, mikor nyitott ki utoljára, egy üveg boruk a hűtőben, amelyet ugyan ledugaszolt, ám félő, hogy hamarosan ihatatlan zagyvalékká öregszik. Ritkán ittak meg egy üveggel, egészben. Nem voltak nagy buli mániások. Volt a férfinek egy pár lestrapált cipője az erkélyen, nylon-ba csomagolva. Egy őszi napon hozta át, amikor festett a konyhájában. Amolyan melós cipő. Rajta világoszöld pettyek. Pont amilyen a konyha fala lett. Azt itt hagyta, hátha a folyosón fojtatja a festést. Egyelőre arról is csak beszélgettek. Lassan őröltek abban a malomban, amelyet ketten működtettek. A férfi egyik fogkeféje valóban a fürdőszobai polcon várt reggelenként, hogy használja, de mivel nagyon ritkán aludt a nőnél, így kezdett egy megfáradt kefefrizurás punkra hasonlítani. Meg még pár apróság, amiket egy óra alatt sikeresen bele lehet gyömöszölni egy szatyorba. Mondjuk ugyanabba, amiben a cipő is volt. Saját törülközője nem volt a nőnél, mert a nő törülközőiből használt egyet, amit épp akkor talált a fürdőszobai szekrényben. Nem volt válogatós; bármelyik megtette, amelyik frissen volt mosva és átvette a nő öblítőjének illatát.

A nő a konyhában ült és a kezét tördelte. Holnap találkoznak és ismét arra készült, hogy feltegye a kérdést. Félt, hogy a kérdés csak szít valami láthatatlan szakadékot közöttük, amely mostanában kezdett tátongani közöttük. A férfi mind türelmetlenebb lett vele és a kérdéseivel, ahogy szaladtak az éveik. Mintha félne valamitől, ami elszalad mellette, vagy lemarad róla. Persze ettől a nő is félt. A biológiai órája kezdetben halkan ketyegett, mostanra azonban a hajnali, magányos órákban annyira zakatolt, hogy nem bírta kizárni, még a fülére szorított párnával sem. Egyszerűen fájt hallgatnia, ahogyan belőle áradt a zaj. Szinte érezte, ahogy izmai, szíve, vére dolgozik odabent és pattannak el az eresztések, ahogyan a méhe, a hüvelye és a petefészke kezdi megadni magát egy önmagába forduló, szikkadó belső világban. Tudta, mennyire irreális az egész félelme és alaptalan még jó néhány évig. A legtöbb nőismerőse már túl volt az első gyermeken, de akadt közöttük olyan, aki hasonló korban még nem nevelt babát. Ez olyan tény volt, ami egyáltalán nem vigasztalta. Kezdett félni, hogy eljön a napja, amikor hirtelen valami káros kozmikus következmény miatt már nem lehet gyermeke a férfitól, akit szeret.

Szereti egyáltalán? A kérdés néma tekintetéből lövellt a konyha falaira és visszatért hozzá. Néha úgy érezte, egyszerűen fél tovább lépni és nem a szerelem tartja őket össze, hanem a félelem a változástól. Félt, hogy nem lesz valaki, aki elfogadja és szereti majd. Valaki, akivel a szex sem fog olyan flottul működni. A félelem, hogy bárkit is sodor elé a sors, azzal sem lesz előrébb a kérdései megválaszolásában. Mert mi történik, ha kifog egy másik hasonló gondolkodású férfit, aki szintén csak elódázza a kérdéseit, kéréseit? Mi lesz, ha komótos lassúsággal kilépdel a lehetőségei közül és hiába szeretne egy gyermeket, nem lesz megfelelő apja a kis jövevénynek. Arra gondolni sem mert, hogy egyedül, magában bízva hozza világra. Talán ez is egyfajta kódolt félelem, talán csak egészséges önzőség, ki tudja.

Egyetlen dolgot érzett csupán erősen a velejében: így tovább nem mehet!

Holnap megmondja neki. Vagy csak rákérdez. Esetleg megemlíti.
Abból baj nem lehet.

Ha esetleg megint összevesznek, esetleg ledobja magáról a ruháit. Az mindig segített eddig megoldani a feszültséget. Amikor a férfi meglátta a testét, csupaszon, sápadtan, árasztva magából a tisztaság illatát, azonnal megenyhült, akármilyen dühös vagy csalódott volt korábban.

Talán előbb kellene bevonszolnia az ágyban. Igen. Azután, amikor benne van és szemeik összefonódnak egy homályos, elrévedő tekintetbe, majd akkor hozza szóba.

Így lehet, hogy végre… végül… elszánja magát a férfi.

De ha nem – és erre alig mert gondolni is – akkor be fogja fejezni a kapcsolatukat. Be kell fejeznie, hiszen amit most csinálnak, alig több ágyastársi kapcsolatnál. Két szingli ember, két önálló élet, amik újra és újra egymás karjaiba sodródnak. A megállapodás helyett.

- Ha a válasza nem, akkor vége, nincs több esély, befejezem! – szólt a süket konyha csendjébe. Kezei végigsöpörtek a terítőn, néhány morzsát indítva útjára a konyhapadló kövei felé. – Igen, ebből így elég volt.

Csupán magát győzködte erről, hiszen fél éve is inkább választotta a kibékülést és meghunyászkodást. Kettejük közül egyértelműen úgy érezte, ő veszíthet többet. Tisztában volt vele.

Arcát végül a tenyerébe temette. Egy apró morzsaszem a bőrére ragadt és most a homlokát kezdte nyomni, ahogy arca beletemetkezett a puha tenyérpárnák közé. Nem érezte. Semmi mást nem érzett most, csak a forró könnyeit, amik kiszöktek a szeméből és lecsurogtak a csuklója mellett.

Siratta magukat. Nem tehetett mást. A válasz miatt, amit még nem is hallott.