2015. október 6., kedd

Veszettek-krónikája: 1. Fejezet: Egy

Veszettek-krónikája

1. Fejezet

Steven Cup, a remete – Hajnali látogató – A kisváros elnémult

Egy





Steven Cup Kanadában élt, miután leszerelt a hadseregtől. A katonai illetménye semmire nem lett volna elég, hiába volt közel húsz évig a tagja egy elit egységnek. Ez így nem teljesen igaz. Az illetmény, ha az ember viszonylag fiatalon visszavonul, nem tart ki a nyugdíjiig. A nyugdíj pedig nem főnyeremény. Cup abból élt meg, hogy a megtakarításait három olyan cégbe fektette be, amik nagyon sok profitot hoztak. Egyik rövid időn belül, a másik kettő hosszú távon. Egy marketing cég, egy elektronikával foglalkozó vállalat és egy jacht gyártó vállalat. A marketing cégen öt éven belül közel kétszáz ezret keresett. Akkor úgy érezte, ideje kiszállnia és túladott a részvényeken. Több, mint elég profittal. A másik két csomag részvényei évente közel húszezer dollárnyi hasznot hoztak számára. Ehhez hozzájött a két regényének a bevétele is, amiket katonai tapasztalataiból vetett papírra. Az egyik regényből – „Lencsén keresztül” volt a címe – a közeljövőben televíziós sorozat fog készülni. Ez volt a terv. Ez további ropogós dollárokat jelentett.

Cupnak így nem nagyon volt gondja a pénzre. Várta a hívást Hollywoodból, hogy elinduljon a forgatás, melyen részt fog venni, mint tanácsadó.
Nem szó szerint, hisz Cup azért volt remete, mert elvonult a világtól. Csak leheletnyire persze.
Cup tanyája a kanadai Snow Lake-től nyugatra helyezkedett el, alig tíz mérföldre. Jobb időben egy kiadós sétányi távolság, bár, Snow Lake körzetében a jobb idő kimerült a nyári húsz fokban. Az számított kánikulának. Cup tanyája beleért a Grimm erdőbe. Ahová a kőből és fából épült házát felhúzták, az a viszonylag gyéren benőtt erdőszélre épült. Öt perc séta viszont már elég volt ahhoz, hogy az ember Kanada egyik legsűrűbb erdejében bolyongjon.
Cup várta a telefonhívást, annak ellenére, hogy nem volt saját készüléke.

A városban lakott Pope Hodgskins, egy megcsömörlött lelkész, aki visszavonult ugyan a világtól, de nem annyira, mint Cup. Pope Snow Lake City-ben lakott, egy üresen álló templomban, amely valláson kívül sok egyéb funkciót betöltött a városban. Több karitatív szervezet használta az épületet lerakatként, Pope pedig amolyan mindenesként vigyázott a behordott holmikra. Ezen kívül egyik feladata volt, hogy tartotta a kapcsolatot a külvilággal azok helyett, akik inkább visszavonultak a Grimm erdő fái közé, kissé elvonulva a városból. Mint Cup, akinél az összes technikai holmit egy öreg laptop jelentette, (a telefonról később) amelyen lekopogta a két regényét. A készülék nem volt hálózatra kötve és az a néhány program, amelyet tárolt rajta és segítette az írásban, már a készülékkel érkezett.
Cup nem használt sem televíziót, sem mobilt. Megtehette volna, de nem tette. Azért vonult félre, hogy elbajmolódjon a gondolataival. Hodgskins intézte a telefonjait is. Cup egy nyomtatott lapon leadta azok listáját, akiktől hívást várhat és Pope fogadta ezeket. Felírta, ami kellett és amikor Cup két hetente bejött Snow Lake City-be, átadta neki az üzeneteket.


Nem túl gyors módszer, főleg Hollywoodi mércével nem, de amikor megállapodást kötött az egyik producerrel – az illető bérelt kocsival jött a repülőtérről, egészen a házáig, hogy megbeszéljék a jövőt, miután kijött a regény – aki érdekelt lett a sorozatban, ezeket a formaságokat Cup előre kikötötte, hogy a továbbiakban ebből ne legyen sértődés. Kezet ráztak rá. Ez az jelentette, hogy ha Cup-nak hirtelen mennie kellett volna, akkor vagy kivárják, míg a városban megkapja az üzenetet – ami olykor akár két hét is lehet – vagy követve a producer kálváriáját, érte küldenek valakit, aki majd magával viszi. Ebből is kiderült, hogy sokkal inkább szorultak ők rá a remetére, mint ő rájuk, hiszen nem éhezett és nem látott semmiben szükséget. Élte a remeték nyugodt életét.

Az egész napi program közel négy éve kialakult rutinból állt.
Ébredés után – hajnali hat – megetette három disznóját. Nem volt rájuk szüksége, viszont, ha kiült a tornácra olvasni, megnyugtatta a röfögésük. Eddig egyet vágott le, tavaly, és azt sem élvezte. Szükséges volt. Az állat kíváncsiságában valahogyan beszorult a kerítés lécei közé és csülkét törte. Fene tudja, mire volt olyan nagyon kíváncsi. Szerencsétlen mozdulat volt, sok visítással. Cup kiszabadította a végtagot, mire később, miután megvizsgálta Dr. Moses, az egyetlen állatorvosuk, keresztet vetett, ami a neve alapján furcsa mozdulatnak tűnt tőle.
- Legjobb lesz, ha levágod, Steve! Ennek a cocának már annyi. Sülni kíván.
- Nem vagyok oda a disznóvágásért.
- - Hidd el, a csülke már nem lesz a régi és sokkal zajosabb lesz a pára, mint korábban. Ha rám hallgatsz, idén karácsonykor malacsültet fogsz enni. – és ezzel elintézettnek is vette az öreg a dolgot.

Cup az etetés után letakarította az ól valamelyik sarkát. Néha az egészet, de inkább csak negyedenként. A trágyát és a komposztálható maradékokat kivitte az ól mögé, ahol télálló zöldségeket termesztett. Csupa olyasmit, ami igénytelen volt a gondozásra. A Grimm erdő Kanada egyik legcsodálatosabb területe volt, viszont alkalmatlan igazi kerti munkára. Ami megtermett benne, főleg gumós holmik, azokat Steven nem is mindet ette meg. Ennek ellenére jó cserealapnak bizonyultak a városi piacon. A tökjeit szinte utolsó darabig elcserélte olyasmire, amit nem tudott a száraz földben megtermelni magának.

Dél körül elkészítette az ebédjét, frissen és sosem sokat. Néha alig annyit főzött, hogy maradjon egy egyszerű kis vacsorára való adag is. Ha nagy ritkán többet főzött, akkor apró edényekben kiporciózta és lefagyasztotta, miután lemosható filccel a tetejükre írta a tartalmukat. Ezeket nagyon ritkán ette meg végül, így, amikor elég összegyűlt, előfordult, hogy kiolvasztotta mindent és ment a disznóknak. Azután kezdődött elölről. Ebéd után körbejárta a tanyát, ellenőrizte a házat, az ólat, a két gazdasági épületet. Kívül-belül. A kisebbikben tartotta a hűtőit, amelyben sok hónapra elég húst és egyebet fagyasztott. Nagy szenvedélye volt a karamellás fagylalt és karamellás desszertek, amiknek külön fagyasztószekrénye volt. A helységből nyílt egy alig két négyzetméteres helység, amelyet úgy alakított ki, hogy átjárja a hideg, ellenben gyíknál nagyobb állat ne tudjon besurranni. Még egy mosómedve sem. Ebben a helyiségben tárolta a szárított és füstölt húsokat. Az épület másik oldalán egy dupla nagyságú szobában sorakoztak a konzervek a polcain, a betonozott alapon pedig főleg ásványvizes kartonok sorakoztak takarosan.
Hetente egyszer kitakarította a kisebb épületet. A nagyobb gazdasági épületben tartotta a terepjáróját, egy négykerekű terepmotort, egy megkímélt fűnyírót és a falakon sok száz barkács holmit, amikkel akár új gépjárművet tudott volna építeni. Ezt az épületet havonta tette rendbe, mert bár sok hasznos tárgyat halmozott fel a falakra szerelt polcrendszerre és tartó táblákra, viszonylag ritkán kellett használnia őket. A kocsiját negyedévente elvitte a legközelebbi nagyvárosba generáloztatni, a motort ritkán használta a fűnyírót meg sosem. Ha végképp úgy érezte, elburjánzott a gaz a ház körül, kiengedte a disznókat, hogy túrják szét, amit találnak. Szökésüket meggátolta a kerítés, ami szabálytalanul elkerítette a tanyát a főleg fenyőkből álló erdőségtől. Az előző tulajdonos emelte, és vagy harminc éves tákolmány lehetett, ami azért nem esett szét, mert ebéd után arra is volt ideje, hogy végigjárva ellenőrizze, hol kell befoltozni, illetve kicserélni pár cölöpöt, lécet rajta.

Cup délután vagy írt, vagy olvasott. A városka és a közeli nagyváros is üzemeltetett könyvtárat illetve egy antikváriumot. Cup néha - mikor generáloztatta a kocsiját - nem várta meg, hogy kicseréljék az olajat, vagy megmérjék a kerékben a nyomást, hanem átsétált a könyvesboltba és hosszan válogatott a könyvek között. Szórakoztató irodalom, ismeretterjesztő könyvek és történelmi írások. Néha önéletrajzok vagy valami könnyedebb. Nagyon ritkán képregény. Néha pedig anyag az írásaihoz. Többen igyekeztek tudtára adni, mennyit segítene neki az Internet bekötése, ő mégis rendre elvetette az ötletet.
Estig olvasgatott vagy elvégezte a házimunkát. Mosott, vasalt – három ingét részeltette ebben a kegyben, így ez nem számított nagy tevékenységnek – pakolgatta a polcokat, játszott Risky-vel a vajsárga labrador retriever szukával. Nagyon jól elszórakozott magában így. Néha este feltett egy régi lemezt, töltött magának egy narancslevet – az alkoholt nem bírta – és olvasott, míg Risky a lábaira feküdt és összegömbölyödött. Jól megvoltak így öten. Plusz Sarah...


Risky-t havonta elvitte Dr. Moses-hez, és arra is volt példa, hogy a doki jött ki hozzájuk látogatóba. Ilyenkor mindig megnézte a malacokat is. Az elmúlt két évben csupán egyszer kerülték majdnem el egymást, ám Cup bekötőútjának végénél, ahonnan már csak az ő portájához lehet behajtani, egymásba futottak.
- Nem sokon múlott, doki. A nagyvárosba indultam.
- Szerencsére elértelek. Megtennél nekem valami szívességet, ha beérsz?
- Persze. Hozzak ellátmány medicinából?
- Igen. Odaszólok nekik, hogy mész. Mandy Briess neked is kiadja, amit kérek. Talán alá kell valamit írnod, de majd fizetek én nekik, utólag. Csak hozd el nekem, amit odaadnak.
- Nem lesz gond, doki. Nem tudom, mikor érek vissza, lehet csak holnap viszem át neked Snow Lake City-be.
- Üdvözlöm az özvegyet. – mosolyodott el az öreg.
- Átadom, doki. Legyen jó.
- Legyél jó. – búcsúzott az állatorvos és visszafordult a kisvárosba.

Cup időről időre meglátogatott egy negyvenes vállalkozó asszonyt a nagyvárosban. A nő fiatalon veszítette el a férjét, hónapokkal az esküvőjük után. Soha többet nem húzott gyűrűt az ujjára. Aki ismerte, özvegynek becézte. A háta mögött. Egy éttermet vezetett és ő vetett szemet Steven-re. Steven úgy vélte, mert halványan emlékeztet az elhunyt férjére. Az étterem falán lógó egyik-másik családi fotó tanúsága szerint. Nem bánta, hogy így alakult. Sarah sosem tévesztette el a nevét, amikor elélvezett szeretkezés közben és így rendben is voltak. Steven-t nem érdekelte a hasonlóságuk pszichológiája, amíg az asszony nem érezteti vele, hogy ő egy pótlék.

A randevúikat volt a legnehezebb összehozni, Steven makacssága miatt. A férfi ragaszkodott hozzá, hogy nem használ mobiltelefont. Valójában eldugva feküdt egy készüléke az íróasztal fiókjában, lemerülve, aksival együtt, körbetekerve a kábelekkel. Nem lustaság miatt nem töltötte fel. Így érezte magát jól. Megbeszélték Sarah-val, hogy a zöld keretes táblát rakja olyankor ki az étterem elé, amikor van kedve találkozni Steven-nel. Ha nem ér rá, akkor a kék szegélyű megállító táblát tette ki. Egyetlen alkalmazott sem jött rá a színkód értelmére. A táblát Sarah tette ki nyitáskor. Volt, hogy napközben gondolt egyet és akkor (atyaisten, most jött meg...) kicserélte. Ez alig fordult elő az elmúlt három évükben. Többnyire Steve aludt az asszonynál. Ritkán előfordult, hogy Sarah autózott át vele a tanyájára, - ragaszkodott hozzá, hogy külön kocsival jöjjenek, nem azért, mert tartott a rossz nyelvektől, pusztán praktikusságból - ahol először őszintén meglepődött, mennyire rendet tart a férfi. Tisztelte azért, hogy nem egy disznóólban fogadta. Még akkor is, ha volt a háztól pár méterre egy igazi, a hozzá tartozó szagokkal, hangokkal.
Ha Sarah jött át hozzá, akkor általában vasárnap volt. Steven-nek nem kellett színekkel bajlódnia. Vasárnap az étterem csak délután nyitott ki, kettő után és nyolcra be is zárt. Vasárnap, itt a hűvös hegyek tövénél, az emberek otthon húzták magukra a takarót és kvíz műsorokat néztek. Vasárnap pihentek, hiszen hétfőn reggel nyolctól elindult a mókuskerék. A nagyvárosban főleg favágók laktak. Kétkezi munkások, meg ami hozzá tartozott. A nagyváros nagyon régen élt az erdőből. Egyetlen változást az hozott, hogy mind tovább tartott az út a kitermelési szektorhoz.

Néha Steven is vállalt némi erdei munkát. Néha meg csak szórakozásból kiment a melósok közé, nézni, ahogyan dolgoznak. Előfordult, hogy hatalmas termoszokban teát vitt (egyenesen Sarah étterméből) nekik és akkor állított be, amikor éppen ebédeltek. Néhányukat névről is ismerte.

Steven jól érezte magát így. Arra gondolt, hogy vagy itt öregszik meg, egyedül, vagy végül Sarah gondol egyet és bekvártélyozza magát mellé és akkor, ha biológiailag még lehetséges, talán lehet egy gyerekük. Ehhez azonban Sarah-nak hamarosan döntenie kell, hiszen a napokban töltötte be a negyvenet. Negyven felett meg… hát, nem biztonságos a gyermekvállalás, az biztos. Steven hallott a városban némi bulvár híreket – főleg ha ebédelni ment be valahová – és tudta, hogy ritkán akadnak kisebb csodák, amikor negyedik ikszes asszonyok lesznek állapotosok. Viszont ebben a kérdésben Sarah fog dönteni, ha eljön az ideje. Az biztos, hogy Steve hajlott az felé, hogy nem lenne ellenére.

Akim Rasha vírusa hat órán keresztül fejtette ki áldatlan tevékenységét az emberiségre. Ezalatt a hat óra alatt Steven Cup még a laptopját sem kapcsolta be. Nem mintha számított volna, hiszen a készüléket nem kötötte egyetlen hálózatra sem. Mindez egy pénteki napon történt.

Vasárnap este Cup végzett egy krimivel és a hűtők leltárával. Összeírta, miket kell majd vennie a következő héten. Nem feltétlenül holnap, ám valamikor a héten. Risky nyugtalanul ténfergett a házban, össze-vissza tologatva a rongyszőnyegeket, amik otthonosabbá tették a fenyőből ácsolt padlózatot. A ház alapját nem beton képezte, mint a gazdasági épületeket. Fából készítették, beton szegéllyel ugyan, ám középen szabadon hagyva. Egy pincehelyiséget is sikerült kialakítani az előző tulajdonosnak. A pince volt az egész tanya legelnagyoltabb része. Ennek felújítására még Steven is kevés energiát fordított. Az ok elég profánnak hangzott. Egyszerűen nem használta. Ez azonban nem volt teljesen igaz. Néhány fegyvert tartott itt, amiket még a hadseregben töltött idejében szerzett meg. Mindre volt engedélye, ettől függetlenül nem látta értelmét, hogy valahol szem előtt tartsa őket a házban. Egyetlen vadászpuskát tartott a kandalló felett a falon. A hozzá való töltényeket pedig a konyha egyik fiókjában. Sosem volt rá szükség.


A pince lejáratát egy hatalmas pamut rongyszőnyeggel takarta le, amit Risky most idegesen rágcsált. Sosem látta korábban ilyen izgatottnak a kutyát. Mikor elunta, hogy nézze, mit szenved össze az állat a házban, kiengedte a szabadba. Risky inkább volt szobakutya, termete ellenére, mint házőrző, ennek ellenére a ház mellett, a tornác alá kialakítva várta egy kutyaól, ha úgy gondolta, körbejárja a birodalmukat és nincs kedve visszamenni a melegbe.
Steven utána nézett, miközben a kutya kiszaladt az éjszakába. Ha később be akar jönni, majd jelezni fog, apró vakkantásokkal. Akkor majd Steven összeszorítja a fogait és lejön érte az emeleti hálóból, hogy beengedje. Talán meg is korholja kissé, ha felébreszti.

Lefürdött – a meleg vízre költötte a legtöbbet, mióta ide költözött – és magára húzta a takarót. A Bojler halkan pattogott a fürdőszoba mögül. Dupla rendszer, profi kivitelezés. Arra nem volt módja, hogy egyenesen meleg vizet vezessen be csatornákon keresztül, mert a közmű ennyire kint már nem vállalta a kiépítést. Snow Lake City-nek volt ugyan meleg vizes rendszere, ami idáig nem ért el. Nem lett volna gazdaságos. A fürdő azonban belső rendszerrel működött és egy része visszaforgatásra került a radiátorokba. A víz másik fele egy szűrő rendszerbe került, és lehetett a mellékhelyiséget üríteni vele, meg mosogatni. Tökéletes rendszer, ha az ember nem iszik a csapból. Amivel a rendszer nem birkózott meg, az ment egy emésztő rendszerbe, amelyet rákötöttek az öntözőre és gazdasági épületekre. A végállomás egy hatalmas gyűjtőtartály volt a föld alatt, elektromos biztonsági relével, ami előre jelezte, ha szükség van a szippantókra. Rendszer a rendszerben.
A vidéki élet rákfenéje. Néhány kényelmi szempontból lejjebb kell engedni a személyes kényelmi listán vagy mélyen zsebbe kell nyúlni.

Miközben a világ megbolondult, Steven Cup alig tíz mérföldre a Kanadai Snow Lake City-től, a fal felé fordult és hagyta, hogy elnyomja a megérdemelt álom.
Vasárnap este volt, két nappal Akim Rasha akciója után.

folytatása következik...

Veszettek krónikája - előszó

Veszettek krónikája

Előszó

Akim Rasha osztályelsőként végezte el a MIT elektronikával foglalkozó szakát, majd kísérleteit tovább vitte a pszichológia irányába, amire a hadsereg is felfigyelt. Kísérleteit támogatni kezdték, cserébe egyelőre annyit kértek, hogy találjon olcsó módszert az ellenséges kémek kivallatására. Akim nem érzett ellenérzést a megbízatás iránt. Gyorsan dolgozott, kevés asszisztenssel, felesleges költségek nélkül. Kísérletei három éven belül komoly eredményeket hoztak. Azután Akim Amerikában született fiatal élettársa az esküvő előtt vezetés közben agyvérzést kapott, letért az autóútról és az árokba fordult. Közös gyermeküket megvédte a biztonsági öv és a légzsák, viszont az autó borulása közben a szíj rosszul illeszkedett a kislány testére és eltörte a nyakát. Anyuka és kislány együtt halt meg a balesetben.

Akim átesett a kötelező pszichológiai teszteken. Teljesen feleslegesnek bizonyultak, hiszen ő maga is a pszichével, lélekkel, érzésekkel foglalkozott. Az őt ellenőrző két szakembert, akik azt voltak hivatottak eldönteni, hogy Akim alkalmas e a feladatainak elvégzésére és kísérleteit folytatni, simán kijátszotta. Pedig Akim nem volt jól.
A hadseregnek végzett kísérletet végül kiterjesztette és a lebukást kockáztatva, tesztelni kezdte. A célja nem volt más, mint a totális őrületet létrehozni. Az őrületet, amely benne már táptalajra lelt.
Néhány hónap labormunka után készen állt, hogy digitálisan támadást intézzen a világ ellen. Mire az illetékesek rádöbbentek, hogy valami nincs rendben, késő volt és elszabadult a pokol.
Akim közel hat órán keresztül küldte a kísérleti impulzust szervereiknek és átjátszó tornyaiknak köszönhetően az éterbe. Akim gyakorlatilag megfertőzte az Internetet és a telefonhálózatokat. Programja hat egész órán keresztül fertőzte az embereket a képernyőn és telefonokon keresztül. Háromszintű jelet küldött, amely egyrészt tudat alatt befolyásolta a befogadót, akár hang, akár kép útján. A hat órás időintervallum alatt, akik tévét nézet, használta az Internetet vagy telefonhívást fogadott okostelefonján és belehallgatott vagy nézte azt, megfertőződött. A fertőzés lappangási ideje körülbelül hat kerek óra volt.

A hadsereg illetékes osztálya mire észbe kapott volna, tehetetlenségükben egyetlen, rossz döntést hoztak. A döntés eredményeként Akimra törték a labor ajtaját és mivel a két katona, aki a feladatot kapta, nem volt felkészülve, milyen ellenállásra számítsanak az egyébként csendes kutatótól, idegességükben beleeresztettek huszonnyolc lövedéket, amelyek közül egyenként csupán három nem volt halálos.
Miután az akció csúfos kudarcba fulladt, igyekeztek a tüzet megkésve oltani. Lekapcsolták a labor áramellátását. Addigra feleslegesen.
Akim Rasha programja körbefutott a földbolygón és eljutott nagyjából mindenkihez, aki civilizált környezetben élt. Elég volt egyetlen adótorony és lett légyen az adott terület bármennyire lakatlan, ha egy valaki éppen a telefonján babrált, akkor a fertőzés eljutott hozzá is.
Rasha kísérlete nagyjából a föld lakosságának 60%-ban „kiégette” a befogadók agyát.
Volt azonban egyetlen pozitívuma is a kísérletnek: Miután a laborban kikapcsolták az áramot, a program kifutotta magát és bárki is kapta el a veszettséget, azt semmilyen formában nem tudta továbbadni. Hát nem remek?